Leírás
A Bűnös Budapest-ciklus zárókötetében nem egy cikkről van szó, nem egy tudósításról, egy riportról. Nem arról van szó, hogy Pesten érlelődik valami, s nem is arról, hogy kitört a forradalom. Nem arról van szó, hogy ismét tankok járnak Pest utcáin, és nem is arról, hogy Magyarország független lesz-e. Gordon Zsigmondnak, a sokat látott bűnügyi újságírónak nem a Parlament előtti sortűzről, a Corvin-közről és a háttérben az ország sorsát befolyásoló erőkről kell cikket írnia, és nem is arról, hogy miként harcolnak az emberek Budapesten a szabadságukért. Nem arról kell tudósítania a világot, hogy Pesten megállt az élet, a rádió épületénél harcok dúlnak, nem is arról, hogy mi történik azokkal, akiket ávósnak néznek. Nem. Gordon Zsigmondnak most egy gyilkost kell megtalálnia, aki a szeretteire jelent halálos veszélyt, egy gyilkost, akit ha ő nem állít meg, senki sem fog. Egy városban, ahol a becsület és a tisztesség sajátos fogalmakká váltak, egy városban, ahol csak saját magában bízhat, meg abban, hogy mindenkinek és mindennek ára van. Még a gyilkosnak és áldozatának is.
– Én megmondtam, hogy a hetes úton tankokat láttam! – kiáltotta egy éles hang. – Orosz tankokat!
– Dehogy láttál orosz tankokat, Bélám – szólt rá valaki, mire Béla még hangosabban kiabált.
– Lezárták a határt! Jönnek az oroszok! Meneküljünk!
– Menekülj csak, Bélám – hagyta rá az előző hang, mire a Béla nevű férfi elhallgatott.
Krisztina szemébe riadalom költözött, Gordonhoz fordult, és halkan megkérdezte:
– Zsigmond, itt tényleg lőnek?
– Igen.
– Én azt hittem, Pesten soha többé nem lőnek már.
– És ezzel nincs egyedül. Viszont nem tudjuk, hogy ki lő, és hogy mire.
– És mi van, ha ránk lőnek? – kérdezte Krisztina, mire a mellettük álló férfiak zavartan néztek egymásra.
– Lőjenek csak! – jegyezte meg egy korhadt hang az egyik kupéból. – Olyan nagy kárt már nem tudnak tenni bennünk.
