Leírás
Ezeket a példányokat a szerző dedikálta.
***
Egy névtelen rajongó, aki mindennap levelet ír. Egy nő, aki mindig ugyanott sír. Egy rémült első csók. Egy megöröklött tűzfolt. Egy balatoni vihar. Egy tanárnő, akit kinevetnek. Egy halott fényképész a hóban. Egy apa piros kabátja. Egy születésnap szilveszterkor.
Dobray Sarolta legújabb kötete olyan, mint az a bizonyos bonbonos doboz – sosem tudhatjuk, mit kapunk legközelebb: különös vagy éppen nagyon is tipikus figurák, meghökkentő vagy egyszerűségükben titokzatos helyzetek elevenednek meg az ironikustól a szívmelengetőig sokféle hangon megszólaló szövegekben. Ami mégis összeköti őket, az az érzékenység, amivel a szerző a világ felé fordul, megpillantva az örökérvényűt a legelesettebb emberben, a legkisebb gesztusban, a legismerősebb történésben is. A megértés intimitása, egyszóval: a közelség.
Utoljára ültünk hát Mártával tegnap a teraszon.
Utoljára világította meg az arcát a lenyugvó nap, és ő utoljára ígérte meg magának, hogy vasárnaponként hasonló, narancs fényekben fog kirándulni a gyerekekkel, és nem hagyja többé, hogy órákat nyomogassák az idióta telefonjukat. Utoljára ölelt meg azzal a gyors, de forró mozdulattal, ami az elhatározásait követni szokta. Utoljára képzelte el magát csontsoványan, egy kórházi ágyon. Ezt folyton minden apróság miatt elképzelte – most épp egy barna foltocskát vett észre az ujjai között –, félt a haláltól, de főképp a hosszú szenvedésektől félt, pedig semmi baja nem volt soha. Utoljára hülyéztem le. Utoljára mondtam neki, hogy bár egy nap tényleg meghalunk, de az összes többi napon biztosan nem. A main sem.
Falus Kriszta
