A mai naphoz nincsenek emlékeim
„Kicsivel több lett, maradhat?” – kérdezték tőle folyton.
„Nem, nem maradhat.”
Évekig élt úgy, hogy erre igennel válaszolt.
De mostantól nem kell neki kicsivel több semmiből.
Szentesi Éva nem csupán a piaci árusokkal képes szembenézni (mostantól), hanem önmagával is.
Nem csupán a betegséggel, de a gyógyulással is.
Nem csupán a gyásszal, de a szerelemmel is.
Nem csupán a nőket elnyomó társadalommal, de azzal is, hogy mi az, amit a nők
csinálhatnának jobban.
Szentesi Éva új regénye sem fog csalódást okozni azoknak, akik egy friss, őszinte, szókimondó és ironikus szöveget várnak a szerzőtől. Ahogy a mozaikszerű gondolatok összeállnak, kirajzolódnak egy olyan nő körvonalai, akin a közösségi média, a közvélemény elvárásai ejtenek sebet, sokkal nagyobbat, mint az egykori drasztikus műtéti beavatkozások.Felsejlik ezzel párhuzamosan korunk is, amelyben szinte minden pusztulásra ítéltetett,
de ezt nem veszi észre senki – még főszereplőnk is csak az új niacinamidos krémet reklámozza, miközben darabokra hullik a civilizáció.
„Viszont egy jó történet nem mondja el, miért vannak hegek a nő hasán, hanem szép lassan bontja ki a főszereplő jellemét, személyes sztoriját, meg akar hökkenteni, nem árulja el az elején, hogy áttétes méhnyakrákja volt, és majdnem meghalt. Majd csak akkor teszi ezt meg, amikor a tragikus feszültség csúcspontjára ér, ahol a főszereplő megtalálja élete szerelmét, akkor árulja el, hogy nem lehet gyereke. Sőt, az igaz szerelmet is akkor találja meg, amikor meghal az anyja, és akkor a nézők felhördülnek majd, hogy ezt az egészet csak kitalálták, ez nem lehet igaz, ilyen nincs, csak a mesében.
Vagy együttéreznek.
Vagy utálják.
Vagy a kettőt egyszerre.
Viszont ez egy szar történet, ez már az elején elárulja a tragikus csúcspontokat.Őt pedig utálják, mert mi az már, hogy túlélte a rákot, és megtalálta a szerelmet?”
